Munkától megfáradt testtel és allergiától elbutult fejjel üzenem mindenkinek, hogy hello. Ez itt Mandrake visszatekintése az 1. napról, melyben szó esik Che Guevara-sámánokról, angolokról, szintetizátorokról, Gary Numanről, nőkről és emberi brown-mozgásról.
Nem rátok tartozik, kedves olvasók, de megosztom veletek (hátha a szívetekben akad még bevetetlen föld, és oda elplántáljátok a velünk való rokonszenv magjait): nem kimondott sétagalopp nap közben dolgozni, este meg fesztiválon élvezkedni, hogy aztán tájékoztassunk benneteket arról, milyen fenomenálisan éreztük magunkat. Próbáljátok csak ki! A pénzkeresés egyik legnehezebb formája még mindig a munka. (Megragadnám az alkalmat, hogy ezúton küldjek egy dalt minden dolgozó honfitársamnak: sziasztok, hallgassátok szeretettel Adam Sandler előadásában a "Somebody kill me please" című relaxációs nótát! Szia anyu!)
Hasta la Victoria Bíborka
Félig kíváncsiságból, félig öntudatlan világfájdalomból belehallgattunk a Magashegyi Undergroundba, amiben nem is a zene fontos számunkra, hanem a performansz. Már hogy az univerzum hogyan törekszik a rendezettség látszatának fenntartására, miközben Bocskor Bíborka görbíti a teret. Korábban is megemlékeztünk már sámánikus mozgásáról, most azonban a kis magyar popszínház újabb részlettel gazdagodott - Bíborka a popkulturális mixbe beledobta Ernesto 'Che' Guevara ikonikus fotóit, és a végeredmény egy kubai forradalom által elsodort autószerelő manöken ruhájaként manifesztálódott. Rajta. Érthető ez így? Volt rajta barett is, de nem vöröscsillagos, hanem fácántollas. Olyan, amilyet a Stüszi vadász kaphatna Fidel Castrótól. Nagyjából ennyi maradt meg bennem, meg hogy játszották a Szeplős vállat. Képünk nincs - rövidtávú memóriába fotóztunk, sorry.
Szinte tizátor
Úgy volt, hogy Chicane (született Nick Bracegirdle) 9, azaz kilenc tagú zenekarral lép fel a SZINen. Úgy tűnik viszont, hogy York napsütése Chicane zenészeit hangmintákká változtatta át, vagy a ötöt menet közben visszaminősítettek groupie-nak (mert nem tették le az EU-konform session zenész vizsgát), mert Nickkel együtt is csak négyen jutottak fel a színpadra. Cserébe viszont a négy tagú alkalmi szórakoztató egység kitett magáért, és különben is - Chicane tíz másik zenekarra való szintetizátort hozott játékba. Két dolgot mindenképpen bizonyítottak: 1) trance-et játszani 2010-ben semmivel sem égőbb, mint másfél évtizede, és 2) aki progresszív angol zenésznek vallja magát, az lopjon témákat Gary Numantől (lásd/halld itt 2:37-nél)! És a Sigur Rós-tól is, légyszi (vö: Hoppípolla vs. Poppiholla)!
Cukormáz
Őszintén nem sok jóra számítottam a Sugababestől. Vizionáltam ugyan, hogy a csapat összetétele a recesszió és a tömeg igényeinek változása miatt még a show közben meg fog változni, de nem így történt. A hozzám hasonlóan több száz/ezer hipokritával egyetemben rá kellett ébrednem, hogy a lányok felállástól függetlenül (freudi kacsintás) igazán szórakoztatóak. Ha a brit gyarmatbirodalom ilyen lábakon állt volna, még ma is csinálnának jó teát Mumbaiban. Már az gyanús volt, hogy a színpad berendezésekor hangszereket láttunk, nem bárszékeket, vagy póznákat. Aztán erős nyitás (olyan meglepő és megszégyenítő, mint amikor a pubertás kellős közepén anyu ránknyit a vécében, miközben mi épp kézben tartjuk a természet adta lehetőségeket), lassú tömegoszlatás melodikus B számokkal, majd a végén gombnyomkodás, desszertnek pedig az "About you now". Bárki bármit is mondhat, a neccharisnyának és a kommersz popzenének van megtartó ereje, ha elég basszust pakolunk mögé. És jó angol cserkészlányokhoz méltóan ők is nyúltak egy pöttyet Gary Numan zenei hagyatékából. Ahogyan arra névtelen fotósunk, Borsó is rámutatott: "a Sugababes nem zenekar, hanem életstílus". Ennél sokkal közelebb nem is juthatunk az igazsághoz. Soha.
Brown-mozgás
A Brown-mozgás "a gázok és folyadékok részecskéinek (atomjainak illetve molekuláinak) szüntelenül zajló, véletlenszerű mozgása" (éljen a Wikipedia!). Ez segít a teafűnek abban, hogy aromáját egy csésze pokoli forró víznek adja át, hogy aztán maszatos ajkak szomját oltsa. Mumbaiban. Vagy Manchesterben, a Faulkner Street 3 szám alatt. A Brown-mozgás humán verzióját előbb a Silent Discoban, majd negyed órával később a Party Arénában figyelhettük meg egy szemüveges srác előadásában. Kicsit olyan volt, mint amikor a ritmikus sportgimnasztika találkozik a automatizált cséphadaróval egy jacuzziban, pontosan 23 perccel hajnali három után. (Akkor már lecsengett a legnagyobb buli - az igazi tőről metszett köcsögök beájultak a fotelek közé, a kétségbeesett szinglik pedig otthon pityeregnek az elszalasztott lehetőségek, meg az állatkerti pandák sanyarú sorsa miatt.) Történnek dolgok, és kettejük kósza szerelmének gyümölcse egy napon öntudatra ébred, és igyekszik minél többször, minél intenzívebben feloldódni az elektronikus zene lavórjában. Na ez egy emberi testben, ami eredetileg arra volt tervezve, hogy rövidlátó informatikus legyen. De ez a test, és az a tánc, ami ebből a testből áradt mégis csak szabadságra született.
Kedves olvasók! Ha idáig jutottatok, akkor vagy megköszönöm a türelmeteket, vagy csaltatok, és átugrottátok a fentieket - ez esetben szégyeljétek el magatokat, de nagyon! Tessél olvasni, ha már valaki veszi a fáradtságot arra, hogy írjon! És tessék nézegetni kiváló fotókat, amiket neve elhallgatását kérő fotósunk készített! Ha jók lesztek, holnap is írok nektek valamit.
Friss hozzászólások