A SZIN mínusz első napja van - köszönt és minden jót kíván
egy csupasz keblű törpelány.

Mindenek előtt közhaszon: sokan vannak. Kaja és hideg sör van. Pizzaszelet 500,-, hamburger szintén a környékén. Churros idén nincs, palacsinta viszont igen - kedves lányok csinálják szívük minden szeretetével, helyben, combjukon sodorva.

Üdítő 2-300,-ból kijön. Pálinka ügyben nem rontanám senki bizniszét - maradjunk annyiban, hogy van olyan alkalom, mikor megéri az árát, de az nem feltétlenül egy augusztus végi munkanap.

A mínusz első nap nagyjából két dologról szólt - emberek özönlötték el a partfürdőt, és Woodstock szellemét valaki ismét megpróbálta megidézni egy konzumszeánszon. Bejártuk a terepet, ettünk, ittunk, találkoztunk, ahogyan emberszabásúak találkoznak más emberszabásúakkal (megrázó élmény). Zenei mérföldköveket nem vetett utunkba a sors, vagy ha mégis, lazán elsiklottunk felette. Szállt a por (holnapra várjuk a csodagranulátumot, ami elvileg majd megköti), jöttek a fesztiválerek nagy pakkokkal, hogy az iskolakezdés előtt még egyszer kulturált körülmények között lehessenek vadállatok. Az egy főre eső részeg tinik száma egyelőre nem haladja meg a két főt, de ez egy bemelegítő napon még elnézhető.

A biztonsági személyzet befelé feszült volt. Minden értelemben. Innen üzenem egy illetékes úriembernek, akivel dél tájban kedélyesen elcsevegtünk, hogy több alkalmazott nyelvész megerősítette azon feltételezésemet, hogy a "mit csináltok itt?" kérdésre a "sajtóbejárásra jöttünk" válasz sokkal jobban megfelel, mint a "szinblogtól vagyunk". Ezzel már csak tetemes fizikai handicappemet kell ledolgoznom vele szemben.

Találkoztunk rokonszenves vendéglátósokkal, akik kedvesen pózoltak nekünk az ingyenreklám reményében, mi pedig kedves fiúk/lányok vagyunk, és kitesszük ide a képüket (de nem mondjuk meg, mit csinálnak).

És most egy lírai vallomás Woodstockkal kapcsolatban. A hippi kultúrával kapcsolatban két dolgot szögeznék le: 1) reszpekt azoknak, akik akkor voltak fiatalok, ugyanakkor 2) Eric Cartmannek igaza van. Minden tiszteletem az ifjúsági mozgalmároknak, a zenészeknek és pop-ideológusoknak, akik akkoriban szabadságot kívántak maguknak, és másoknak. Sosem tudtam azonban megérteni azokat a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években születetteket, akik számára Woodstock többet jelent valamiféle kulturális ikonnál. Nem megélt valóság, nem tapasztalat, nem valami nosztalgikus emlék - üres pózok, üres rítusok, szép szavak, röhejes göncök. Hippinek lenni a XXI. század fordulóján kb. annyira reális, mint népjóléti minisztérium a katonai diktatúrában. (Igen, én vagyok az a kötsög, akinek a Hair olyan nyavalygó harmincas tinikről szól, akik olyan romantikusnak találják a csövezést, hogy inkább énekelnek a szabad szerelemről.)

A mínusz első nap a kortárs zenei fundamentalistáknak kénkő és armageddon volt, virággyerekeknek (virágunokáknak) mirha és tömjén. Tudniillik Woodstock emléknap. Nem is fecsérelnék rá túl sok leütést - egyrészt nem tudok azonosulni az 1960-as évek szellemeivel, másrészt régi meggyőződésem, hogy a feldolgozás-, és/vagy emlékzenekarok nem üdvözülhetnek. A Woodstock Remember Stage fantázianevű helyszínen (amúgy az év többi napján Green Casablanca) többek között Jimmy Hendrix (BTW: az Őrtorony zenekarnév - tudom, tudom, "All along the Watchtower" - nekem kicsit áthallásos: fáradt szagú nyugdíjas nénikre asszociálok, akik nagyon szeretnének üdvözíteni, ha lehet, még a lépcsőházban), Janis Joplin és a Doors bálványimádata zajlott. Akinek ingere, vegye magára!

Ezzel zárul számomra a mínusz első nap.Mielőtt elfelejtem: a mai képek megtekinthetők Picasas webalbumunkban.